k-manager

Pünkösd előtti szombaton, május 22-én felkerekedtünk, hogy elmenjünk Franciaországba. Karlsruhétől a határ ugyan néhány kilométerre van, kicsit délre, a Rajna túloldalán, de mi a legközelebbi városba, Wissembourgba mentünk. Ez az Elzászban lévő kisváros csak 35 kilométerre van Karlsruhétől, és a megközelítése is egyszerű volt. Ugyan Wissembourg egy másik országban van, de mégis csatlakozott a karlsruhei közlekedési szövetséghez, így egy egyszerű régiós csoportos napijegyet vettünk 14 euróért, amivel max. 5 fő utazhat 24 órán keresztül. Elég logikus döntésnek tűnik Wissembourg részéről, hogy bekapcsolódott a karlsruhei közlekedési régióba, hisz ez a legközelebbi nagyváros, ahová így egyszerűen eljutnak ők, és ha a karlsruheiek szeretnének egy szép kis francia (bocs, elzászi) várost látni, akkor az is egyszerűen, olcsón megoldható.

 

A mi utazásunknak három célja volt. Az első és legfontosabb, hogy Móni eljusson Franciaországba, mert még sosem volt. Pipa.

A második, hogy megnézzük a várost, mert szép, történelmi városmagja van. Sok felé csavarogtunk, bejártuk a turisták által preferált utcákat és az elhagyatottakat is. Pipa.

És persze az is fontos volt, hogy kicsit kikapcsoljunk, pihenjünk, már amennyire egy kétéves örökmozgó kislány mellett ez lehetséges... De azért a lazulás rész is megvolt: kávé és almás süti egy kávézó teraszán, gesztenyefa alatt, patak partján - ahogy kell.

Volt Jankának is néhány premierje. Először volt ő is Franciaföldön, amire persze nem nagyon fog emlékezni. Az egész látogatás alatt a fő attrakció persze a játszótér, azaz “játszóka” volt, aminek egy hibája volt csak: nem volt hinta. És ez súlyos hibának bizonyult, mert Jankának a nap folyamán a legváratlanabb helyeken és időben tört fel újra és újra a hintahiánya. Nem tudtunk rajta segíteni. De nagy korában erre sem fog emlékezni.

Ahogy arra sem, hogy Wissembourgban vérzett először az orra. Bennünk viszont mély nyomott hagyott a kőlépcsőn bemutatott hátra bukfenc, melyet orrával és homlokával tompított a mi kis önfejű lányunk. Sírás, orr-vér, ijedtség, vérfolyás-elállítás, mosakodás, átöltözés, megnyugtatás és a végén a helyszínen az esés elemzése, elmagyarázása.

Ez a kis véres epizód a nap vége felé volt. Utána még következett egy kis játszóterezés, majd vonattal haza. Jól érzetük magunkat, jó volt az idő, szép a város - jó hely ez a Franciaország.

Képek - remélem - hamarosan.

2010. május 9-én vasárnap nyílt nap volt Karlsruhéban, az egykori vágóhíd területén. A területre már pár éve folyamatosan költöznek be a művészet, a kultúra, a szórakozás és a kreatív ipar képviselői és a város is támogatja a Kreativpark Alter Schlachthof fejlesztését. A nyílt napon mi is alaposan körbenéztünk.

Itt egy cikk németül értőknek >

Azaz Karlsruhe történelmi városrészében, Durlachban volt május elején egy olyan rendezvény, melyen 35 művész állított ki 27 különböző helyszínen. A kétnapos rendezvénnyel egy időben több nem kulturális esemény is volt. Pl. az üzletek hosszabbított szombati nyitvatartással kapcsolódtak.

Durlach amúgy egy kb. ezer éves város, azaz Karlsruhétól jóval idősebb, de a történelem úgy hozta, hogy az 1715-ben mesterségesen létrehozott város idővel bekebelezte Durlachot. A sztori alapja az, hogy Durlach volt sokáig a grófság székhelye de III. Károly Vilmos Baden-Durlachi gróf kitalálta, hogy neki új kastély kell és a legenda szerint egy vadászta közben megpihent egy helyen és annyira bejött neki, hogy elhatározta, hogy oda építi új kastélyát és köré a várost, melyet nem véletlenül hívnak Karlsruhe-nak, azaz Károly pihenőjének...

De vissza Durlachba. Mi május 8-án mentünk oda a rendezvényre, természetesen bringával. Ráadásul az idő is nagyon jó volt. Egy kis füzetecske segítségével tájékozódtunk és kereken 13 helyszínt jártunk be. Amellett, hogy a kiállított és megvásárolható műtárgyakat megnéztük, jó volt olyan helyeken, házakban, udvarokon járni, ahová amúgy nem jutnánk be. Szép régi belvárosa van Durlachnak, izgalmas kapualjakkal, udvarokkal, átjárókkal.

A kiállítások is a legkülönbözőbb helyeken voltak. A helyeket egyrészt rögtön két csoportra lehet osztani, hogy osztályozzak is egy kicsit. Az egyik csoportba tartoznak azok a helyek, melyek eleve saját műtermek. Mármint hogy a kiállítóké. És ezeken kívül voltak még a más célt szolgáló épületek, melyekbe most a rendezvény idejére költözött be a művészeti mutogathatnék. És voltak még az állandó galériák. Azaz három csoport van :)

Voltunk olyan műteremben, mely udvarban volt, voltunk olyanban, ami egy lakásban az emeleten és olyanban is, ami egy udvari hátsó épületben volt az emeleten.

Aztán volt kiállítás az egykori temetőkápolnában, a városfal tornyában, kapualjakban, nyugdíjas klubban, egyesületi teremben.

És galériákban.

Érdekes volt, hogy a kiállítóhelyeken mindenhol volt kikészítve egy kis pezsgő, bor, rágcsálnivaló. Vendégvárás volt, ünnep.

Mi jól bejártunk néhány helyet, útközben a piacon vettünk friss retket, majd amikor megéheztünk körülnéztünk és úgy döntöttünk, hogy Bratwurst lesz a gyors ebéd, ami azt jelenti, hogy kezdünk elgermanizálódni és kolbászmániásodni. A kolbászos standon az volt érdekes, hogy a helyi társastánc egyesület telepedett ki és mint utólag kiderítettem, de előre sejtettem, azzal, hogy náluk ettünk, az egyesületet támogattuk.

Itt teljesen általános az, hogy egyesületek (van belőlük jópár) különböző rendezvényekre kimennek és egyszerűbb ételeket és italokat árusítanak. Jó ez nekik, mert keresnek, jó a látogatóknak, mert viszonylag alacsonyak az árak és még az egyesülethez kötődő haverok, rokonok is kimennek dumálni. Persze az elepvetö engedélyeknek megfelelnek ezek a kitelepülések, de az azért látszik, hogy nem bonyolult az ügy. Nálunk mért nincs ilyen?

Alapban ezt a művészeti nyílt napot is le lehetne kopizni. Egy Eger nagyságú városban él annyi művész, hogy 15-20 helyszínt meg lehessen nyitni a belvárosban. Ugyan rendes galéria nem sok van, de azért vannak kiállítóhelyek és lehetne ideiglenes kiállítóhelyeket is létrehozni. Szerintem simán össze lehetne hozni.

A művészeti és a kolbászos gasztro élvezet után következett a nap fénypontja Jankának. Elmentünk a kedvenc durlachi játszótérre. Homok, csúszda, hinta, csúszda, hinta, homok, csúszda, ...

Jó volt.

December elején úgy döntöttünk, ha már itt vagyunk a karácsonyi vásárok hazájában, akkor elmegyünk a családdal megnézni az ország egyik legjobbját. Nem mintha itt Karlsruhe-ban nem lenne. Sőt! Van kettő is: az egyik a főtéren, a másik a Durlach nevű régi és szép városrészben.

De azért Esslingenben tényleg Németország egyik legjelentősebb karácsonyi vására van, mégpedig azért, mert a hagyományos ajándékvásárlós, eszem-iszom vásár mellett egy hatalmas középkori vásár is van, rengeteg standdal, programmal, sok látogatóval.

Az egész rendezvény három nagyobb téren van és a köztük lévő utcákban, udvarokon. Az egész ott kezdődik, hogy a belváros tényleg középkori eredetű. A házak, templomok, a régi városháza tényleg olyan, mint amilyennek Móni egy német várost elképzel. (Karlsruhe nem olyan:) Ráadásul a németeknél ápolják a középkori kézműves hagyományokat. Rengeteg mester volt a vásárban, sok mutatványos, jó megoldások. Látszik, hogy itt van gyökere mind a karácsonyi vásároknak, mind a középkori hagyományőrzésnek. (Nálunk talán a népi hagyományok ápolásának van hasonló háttere.)

A lényeg, hogy december 5-én felkerekedtünk és elvonatoztunk Esslingenbe. Rövid séta után beértünk a belvárosba és mielőtt nekivágtunk volna a vásárnak, betértünk egy étterembe, hogy helyi sváb ételekből erőt gyűjtsünk.

A kis, egyszerű étteremben nagyüzem volt, de egy kis sarokasztalnál pont sikerült helyet kapnunk. Nem telt el két perc és egy nő megkérdezte, hogy leülhet-e a maradék egy szem üres székre. Mi természetesen igent mondtunk. Na, ez volt a nagy hiba! Így ugyanis kb. egyszerre hozták ki neki és nekünk a kaját. Ettől a ponttól lépésről lépésre derült ki, hogy a nő nem teljesen ép. Ez abban nyilvánult meg, ahogy evett. Először gyorsan megette a csirkecombjáról a húst és a köretet. Eztán következett a csont belső állománya. Ekkor már erősen zavaró volt a mellékelt hang. De csak ezután jött a lényeg: maga a csont. A nő szépen lassan a csontot is megette. Az egész kezdett gusztustalanul tragikomikusba fordulni. Mi Mónival azt se tudtuk, hogy mit csináljunk. Reménykedtünk, hagy a nő gyorsan lelép, és akkor legalább egy kicsit ehetünk nyugodtan, de nem. Ő csak szépen, lassan, és mondhatni német precizitással ette a csontot. Én ekkor feladtam, fizettem a pultnál, Jankával kimentünk az étteremből. Móni ekkor még megpróbálta az ebédjét befejezni, de végül neki sem sikerült, mert a nő megszólította őt és rámozdult az én maradék kajámra is.
Ezt a kis csontos kalandot azóta sem tudjuk kiverni a fejünkből és azt hiszem, hogy ha még egyszer Esslingenbe kerülünk, amire azért van esély, akkor abba az étterembe nem igazán fogunk betérni…

Az ebéd után tettünk egy nagy kört a karácsonyi vásáron. Jó volt, hogy van mi elterelje a figyelmünket. A vásár két nagy részből állt és mi inkább a középkori részt barangoltuk be. Jó ötlet volt, hogy a városháza udvarán gyerekprogramok voltak. Volt rengeteg mesterség, sok beöltözött árus és előadó. Néhány képet láthattok is ide kipakolva.

Persze összehasonlításként bevillant az egri középkori piactér. Először is az, hogy ha ezek után egy német turista belebotlik az egri rendezvénybe, akkor milyen kicsinek és szerénynek láthatja azt. Utána az ugrik be, hogy míg itt az épületek, többsége tényleg középkori eredetű, addig Eger közismerten barokk belvárosában egy mesterséges díszletet kell felállítani. A régi westernfilmek kétdimenziós díszlete ugrik be erről. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy Esslingenben nem volt belépő.) Én eddig sem voltam az egri középkori piactérnek nagy rajongója, de most hogy van összehasonlítási alapom és úgy érzem, hogy a Dobó téren egy gyökér nélküli rendezvényt szerveznek, ami kb. csak abban az esetben élhet meg, ha sok pénzt beleraknak. Nem értem, hogy miért nem barokk fesztivál lett Egerben, vagy Magyarországon működik a népi hagyományok ápolása és lehetne egy profi kézműves-népzenés-néptáncos rendezvényt csinálni. Eger kapujában amúgy is ott vannak a matyók és a palócok, erre rá lehetne játszani. Vagy ott van a katonai hagyományőrzés. Az is izgalmas lehetne, ha mindenféle korábbi idők katonái megszállnák a várost néhány napra. De nekem még az is izgalmasabb lenne a középkori piactérnél, ha Magyarország legnagyobb süteményes fesztiválját megcsinálnák.

De vissza Esslingenbe. Még röviden a legmeglepőbb standról. Volt egy hely, ahol a sátorban két méretes dézsa volt, a dézsában gőzölgő meleg víz és abban áztathatták magukat a kedves látogatók. Elsőre elég merész, de működött a dolog, mert voltak a vízben emberek. Egy nem túl éles fotó erről is készült.

Bekukkantottunk Mónival a városi könyvtárba. Csak azt akartam megmutatni neki, hogy a könyveket egészen a bejárati ajtóig el lehet vinni, azaz a kis kávézó részbe is le lehet ülni és olvasni újságot, könyvet. Nekem az nagyon bejött és Egerben is simán el tudnám képzelni, hogy a földszintre ki van rakva néhány asztal, szék, lehet teázni és olvasni.

A vásárt amúgy alaposan körbejártuk, utána beülünk még egy helyre kávézni, könyvesboltoztunk, bóklásztunk. Móni most volt először Esslingenben és azt hiszem bejött neki. Halovány terveink közt van még, hogy nyáron több napra eljövünk és egy-két kulturális intézményt meglátogatunk. A kulturális iroda vezetőjével ezt tavaly nyáron megbeszéltük, remélem emlékezni fog még rá…

ÉS a végére egy kis reklámfilm az esslingeni Turizmus és Marketing Irodától:

Itt az ideje újra felvenni a fonalat és folytatni a blogot. Márcsak azért is, mert a karácsonyi otthoni tartózkodás alatt többen is jelezték, hogy mivanmá. Úgyhogy Zsuzsinak, Erikának, Neoronak és szüleimnek ajánlom az idei első bejegyzést. És remélem több is lesz belőle.

Szóval rendben megérkeztünk szerdán este Karlsruhe-ba. Reggel ötös kelés után kicsit megijedtünk a havazás láttan, de sikeresen legyűrtük a távolságot Móni szüleitől, azaz Nagytarcsáról a Keletiig. Az úton különösebb esemény nem történt. Janka jól bírta a tizenkét órás vonatutat. Móni kevésbé.

Pesttől Münchenig a Railjet-tel hasítottunk, utána Stuttgartig ICE-vel, majd az utolsó egy órát IC-vel. Késés nem nagyon volt. Mit mondjak még?

A lakásban hideg volt, de Janka rögtön el kezdett pörögni és a három hete nem látott játékok megtették a hatást. Rendben megérkeztünk.

Legközelebb március elején megyünk haza. Nekem Pécsett, Európa Kulturális Fővárosában lesz képzésem és Bosch-os találkozóm. Előtte vagy után remélem belefér még néhány nap egri kiruccanás. Móniék nem jönnek Pécsre, ők többet lesznek otthon.

Mostanában le vagyok maradva itt a blogon, mert folyamatos pörgés van és nincs energiám ide írni rendesen.

Múlt héten pl. Drezdában voltam egyhetes képzésen, előtte meg két éjszakát és a közte lévő napot Prágában. Persze nem egyedül, mert az többi Bosch-ösztöndíjas is ott volt.

Prágában volt rövid kötelező városnézés (vár, Károly-híd, belváros), de ennél izgalmasabb volt, hogy alaposan megnéztük a bauhaus stílusú Müller-villát (Müllerova vila). A terveket Adolf Loos készítette és a ház berendezésében is nagy szerepe volt az osztrák építésznek. Az ojjektum nagyon szépen fel van újítva, és mi egy extra vezetést is kaptunk, mert Martina, az egyik cseh ösztöndíjas, korábban ott dolgozott és ő mutatta be nekünk a tetőtől a padlásig az épületet.

Prágában még nyomtam ugyancsak kötelezö knédlit sörrel. Plusz egyik este elmentünk a Cross Clubba, ami igencsak vagány hely :) (Bár az kicsit beütött, hogy már nagyon elszoktam a füstös helyektöl és ez meg nagyon az volt.)

Aztán vonattal át Drezdába. Itt az egyhetes képzés lényege a projektmenedzsment volt, de jutott idő pl. Hellerau megtekintésére. Hellerau a világ egyik első tudatosan épített kertvárosa, ami anno nagyon gyorsan művészeti központtá vált. Ennek a feeingnek tett be két világháború és egy nagy orosz laktanya, de mára megint kezd visszaállni a művészeti irányvonal.

Van itt egy nagy épület, melyben kulturális rendezvényeket tartanak (Festspielhaus) és több egyesületnek, intézménynek van itt a központja. Többek között a Trans-Media-Akademie-nek, ahol boszniai ösztöndíjasunk, Igor tölti az évet. Ők szervezik a Cynetart fesztivált, melyet most novemberben rendeznek meg tizenharmadjára: Cynetart - International Festival for Computer Based Art.

Drezdában is volt egy gyors városnézés és sikerült eljutnunk a Frauenkirche-be, melynek az az érdekessége, hogy a világháború óta romokban állt és csak 3-4 évvel ezelött építették újjá. Ez Németország egyik legnagyobb és legjelentősebb evangélikus temploma - nagy szimbolikus jelentéstartalommal. Drezda amúgy szép. Nagy történelmű barokk belvárossal. Brutális klasszik művészeti gyűjteményekkel. De a városban van pörgés, kortárs kultúra, partik, bulik is rendesen. Plusz sok-sok üres és lakatlan ház.

Dióhéjban kb. ennyi a Drezda-Prága utam története. Persze lehetne még a részletekbe belemenni, hogy Vonnegut itt volt hadifogoly és át- és túlélte Drezda szőnyegbombázását  (lásd Az ötös számú vágóhíd c. regényt). Meg az Opera, meg a Zwinger, meg az Elba, meg a cigarettagyár, stb. stb., de inkabb most abbahagyom.

Müller-villa, gyerekszoba és Törő a Trans-Media-Akademie-nél: 

Egyik kolleganőm itt a városháza kulturális irodájában - becsületes nevén Ulrike Settelmeyer - hívta fel rá a figyelmemet, hogy van itt egy művészeti projekt, melynek keretében üresen álló házakat, üzleteket keresnek és megpróbálják rávenni a tulajdonosokat, hogy adják át a terepet egy időre művészeknek.

Ezen a héten pont van egy ilyen egyhetes akció. Mivel a múlt pénteki megnyitókor még nem tudtam a kiállításról, a most pénteki záráskor pedig már Prágáben leszek, ezért kihasználtam az alkalmat, hogy ma volt egy házbejárás. Kingával (a másik Karlsruhe-ban ösztöndíjaskodó magyarral) és az ő férjével, Gyulával tekertünk délre a Gellertstrasse 14-hez.

Az alkalmi kiállítás egy 300 m2-es villában van. Az 1950-ben épített ház nagyon feelinges. 9 szoba, konyha, 2 fürdöszoba, vendég WC, télikert, erkélyek, terasz, pince, garázs és kert - ez az alap. És az, hogy az egésznek egyszerre van elhagyatott és nagypolgári hangulata. Tágas és fényes szobák, jó elrendezés, praktikus beépitett bútorok bauhaus-szerü stílusban. Van hangulata.

Ezekben a szobákban és terekben vannak a kiállító müvészek installációi. A projektben 13-an vettek részt, köztük egy épitész is.  Persze a falakhoz nem nagyon nyúlhattak a müvészek... Volt mindenféle installáció. Bajáratnál projektoros vetítés méhkassal és zümmögéssel. Tükörböl két ablakon keresztül olvasható falra írt szöveg: Einfall. Ugyancsak falon egy Josoph Roth idézet a Hotel Savoy c. regényböl. Installáció szekrényajtókból. A cselédszobában egy negatív hangulatot sugárzó szobabelsö fekete lufikkal. Egy viedeoklipp, amit az utcáról becsalogatott "álmodozó" emberekkel csináltak az elgazosodott kertben. Egy teljesen aranyszínü motor, ami egy földröl feltápászkodó  lomha kutya mozdulataira emlékeztet. Egy szoba, melybe sok lomot összehordtak és tudatos otthagyott rendetlenségként, raktárszerü állapototként installálták. És minden szobában van egy lámpa az egereknek, azaz egy plafonról lelógó villanykörte, ami egy sajátos hangulat-megvilágítást ad a tereknek.

Van mindezeken felül egy kandallópárkány az egyik szobában, ahová a szervezö Tobias Kraft egy további installációt álmodott meg - és persze meg is valósította azt. Neves müvészeket és képzömüvész barátokat kért fel, hogy saját munkáikat, gyüjteményük egy-egy darabját küldjék el. Persze csak olyanokat, melyek a kandallópárkányra valók. Fényképek, kövek, kisebb szobrok, emléktárgyak zsúfolódnak a "házioltáron".

És az egész egy olyan házban, aminek önmagában is eröteljes kisugárzása van. Talán túl erös is egy ilyen kiállításhoz, de mindenesetre az épület minden egyes müben erösen benne van - nem lehet elvonatkoztatni. A lépcsö mellé be van építve egy felvonó mozgássérülteknek - valószínü a nagyon idös házigazda néni használhatta egykor. Az ötvenes évek tapétadivatja még ott van egy-két falon. Az egykor szebb napokat megélt kert még most is egy zöld sziget az emeletes házak között.

Végigjárva a kiállítást persze bevillan, hogy minden városban vannak üres lakások, nemhasznált üzletek, melyeket néha-néha át lehetne engedni egy rövid idöre a müvészetnek.

Artists in Residence > 
(Foto: D. Heitz)

A bevezető képzés harmadik napján együtt elmentünk a Paretz nevű falucskába. Ez a hely már száz éve is berliniek és a potzdamiak kirándulóhelye volt és azt modták hogy most is valami hasonló. A falu körül tekereg a térség meghatározó folyója: a Havel. Amúgy a környék - mint minden errefelé – lapos és szeles.

Paretzban egy Storchenhof (Gólyaudvar) nevű házba mentünk, de előtte még a falu kis templomában volt szerencsénk meghallgatni egy műkedvelő és lelkes berlini gospel kórus koncertjét.

Maga a ház már sokkal érdekesebb volt, mint a zenei felvezetés. Egy volt Robert Bosch ösztöndíjas (ő valahol Kelet-Európában tevékenykedett) és felesége pár évvel ezelőtt megvettek egy elhanyagolt parasztházat a hozzá tartozó melléképületekkel együtt és mára teljesen jó kis helyet csináltak belőle. Alapban gyerekbarát a hely, ami nem is csoda, mert a tulajéknak is van jópár gyerekük. Vannak lovak, lehet ugrálni a szalmabálákban, játszótér, hátul az udvarban jó sok hely az állatoknak. Itt még egy nagyon szelíd vaddisznót is láttam. Mindemellett konyha, nyáron büfé, falusi szálláshelyek a tetőtérben és egy tárgyaló is, ahol nekünk volt a találkánk. A hely a fent említett szállás-, büfé- és lovaglási lehetőségek mellett abból tartja fent magát, hogy képzéseknek kiadják a termeiket, gyerekbuliknak, szülinapoknak stb. adnak helyet.

Ezen a napon találkozott először a mi évfolyamunk az előző évfolyammal. Ők most jártak a tizenkettedik hónapjukban és ekkor volt nekik a záró-szemináriumuk.

A nap egy bemutatkozó körrel kezdődött, és hogy ne legyen végtelen és unalmas a bemutatkozás, ezért a szervezők a „pecha-kucha” nevű módszerhez folyamodtak. Ennek az építészek és designerek körében használt módszernek az a lényege, hogy előre le kell adni képeket és meg van határozva az idő, hogy egy képről mennyi ideig lehet beszélni. Nálunk hét kép volt fejenként és 20 másodperc képenként, azaz egy személyre 2 perc 20 mp jutott. A dolog működött, mindenkiről kaptunk egy gyors összképet.

Koradélután jutott idő egy rövid ebéd utáni sétára is, aztán még ültünk is egy kicsit. Volt bőven lehetőség megismerkedni az előző évfolyammal és ők a tapasztalataikat is osztották rendesen. Majd az egész borozgatásba, kötetlenkedésbe csúszott át. Ez volt a vasárnapom.

A németországi kintlétem alatt több képzésen is részt kell vennem. Az első ilyen fejtágítás rögtön a legelső héten volt, október 2-től 7-ig. Ezen a bevezető héten a fő téma a megérkezés és az ezzel kapcsolatos mindenféle feladataink voltak, illetve az egész év meglapozása.

Összesen 13-an vagyunk idén ösztöndíjasok a legkülönbözőbb közép- és kelet-európai országokból: Csehország (ketten), Észtország, Oroszország, Lengyelország, Bosznia és Hercegovina, Horvátország, Litvánia, Lettország és Magyarországról négyen. Elvileg jön még egy román lány is, csak ő megbetegedett. (Ide vagyunk kipakolva.)
Szóval voltak konkrét megbeszéléseink az előttünk álló évről, de kaptunk egy kis bevezetést is a német kultúrába. Nem is tudom, hol kezdjem…

Talán ott, hogy október 3-án este (azaz az újraegyesítős nemzeti ünnep estéjén) elmentünk színházba, a Schaubühne-be, ami az egykori Nyugat-Berlin egyik fő korzózós utcáján, a Kurfürstendamm-on található.
Na, itt rendes megkaptuk a bevezetést a mai német kultúrába. Otthon nem vagyok egy nagy színházbajáró, de az életemben eddig négy német színdarabra eljutottam és közülük minimum három bejött nekem. És a mostani berlini darab is e három között van. Minimum.
A mű mi másról is szólhatna, mint a (náci) múlt feldolgozása. A darab címe „Dritte Generation”, ami a háború utáni harmadik generációra utal, azaz a mai fiatalokra. Persze a dolog erősen meg volt fűszerezve. Olyannyira, hogy e fűszerek részben meg is változtatták a témát és erősen közel-keleti konfliktusokkal terhelt ízeket varázsoltak elénk. Hogy kibogozzam ezt a lassan képzavarrá váló mondatfolyamot, íme szépen, sorjában:

A darabban fiatal német (német német, német zsidó, kelet-német, nyugat-német), fiatal zsidó (izraeli zsidó, német zsidó, észak-afrikai származású zsidó) és fiatal palesztin (muzulmán palesztin, keresztény palesztin, izraeli palesztin) színészek szerepeltek. A darab műfaja „work in progress”, azaz a teljesen különböző hátterű színészek összejöttek és elkezdték közösen elemezni az őket érintő múltat, jelent és jövőt. És hát ez a nem éppen szerelmi német-zsidó-palesztin háromszög ad bőven témát. Ennek a közös munkának az eredménye a minimális díszletekkel (egy-egy szék, egyenpóló, pár egyszerű eszköz) a csupasz betonfal előtt előadott négynyelvű színdarab, ami néhol tragikus, néhol komikus, néhol pedig tragikomikus.

És mivel hűdeokosat úgyse lehet ezzel a témával kapcsolatban mondani, ezért álljon itt egy idézet a programfüzetből: „Az emlékezés, a bűn, a tettes, az áldozat nyilvános és privát fogalmát, valamint mai jelentéseiket járja körül a darab.”

És tényleg. Hogy is van ez? Ki a tettes? Honnan nézve ki a tettes? Egy egész nemzet a tettes? Mikortól? Meddig? Ki mondja meg, hogy ki a tettes? Ilyen és egy sor hasonló kérdés merül fel a Harmadik generáció kapcsán. Viszont az nagyon becsülendő, hogy ezeket a kérdéseket itt Németországban ilyen nyíltan és őszintén felteszik. Ez nekem bejön. Még ha egy csomó kérdés fel is merül ezzel kapcsolatban. De ez is az egyik célja az ilyen daraboknak.

A színházból hárman gyalog mentünk vissza a szállásunkra Charlottenburg utcáin. Az észt és az orosz lánnyal a darabról beszélgettünk. Elena, az orosz lány megjegyezte: Nem is tudtam, hogy ez a téma itt ilyen fontos. Én tudtam, hogy ez a németeknek fontos témakör, és foglalkoznak is vele, és azt is látom, hogy Magyarországon (K-Európában?) viszont nem igazán foglalkoznak a közelmúlt és a jelen sötét foltjaival. Sajnos.

2009. október 1-én reggel útrakeltem. Elvetemült módon vonattal indultam Egerből Berlinbe, de szeretek vonatozni és nem szeretek repülni. Vonaton több mindent lehet átélni, hozzá lehet jobban szokni az utazás fílingjéhez, az eltávolodáshoz, meg ilyeneket szoktak ilyenkor írni...

Viszont élmény, még ha nem is egetrengető most is volt. Ha nekem nem is, de a kutyának, ami Pest külvárosában a mozdony alá szorult biztos, hogy egetrengető élménye volt aznap. Szegényke (nagy darab állat volt) valahogy a lassú vonat alá került és a mozdonyveető ezt meglátta és leállt. Vagy másfél óráig tartott, míg a megjelent vasúti szakdolgozók, tűzoltók, közteresek és végül egy állatorvos (összesen 14 férfi) kimentette szegény kutyát. Közben elég sok bámészkodó összegyűlt, az utasok szállingóztak lefelé a vonatról. Ekkor kezdtem el beszélgetni a fülkében utazó idős amerikai párral. Kentucky-ból jöttek és jó fejek, felkészült utazók voltak. Pesten lenyomtak egy hetet és most Berlinbe tartottak. Még azt is megmutatta a férfi, hogy melyik magyar filmet nézték meg moziban: a Rózsaszín sajtot. A filmről udvariasan nem mondtak semmit, viszont mondták, hogy volt benne jó színészi játék.

Közben a szekemberek is kiszabadították a beszorult kutyát és mi brutál nagy késéssel robogtunk Pozsony-Prága-Berlin felé. A német fővárosba majd háromórás késéssel értünk éjfél után, de még járt az S-Bahn és az U-Bahn is. 1 körül értem a Sophie-Charlotte-Platz-nál lévő (kissé leharcolt) hotelba, ami egy épület ötödik és hatodik emeletén van. Igorral a boszniai szobatársammal még megismerkedtem, aztán alvás...

Mivel a németországi kinttartózkodásomat erősen érinti Pécs 2010-es kulturális fővárosi pozíciója, ezért úgy döntöttünk családilag, hogy augusztus végén pár napot Pécsett töltünk. Célunk nem a turistáskodás volt, hanem az hogy felfrissítsük régebbi pécsi emlékeinket, találkozzunk egy-két olyan emberrel, akiknek közük van a 2010-es projekthez és persze pihenni is szerettünk volna. (Sikerült is...)

Azt nem ragozom, hogy hogy állnak a pécsi beruházások, fejlesztések és hogy a (bel)város több tere is fel van túrva. Azt tudjuk, hogy nem megy olajozottan a dolog, de azért reméljük, hogy a körülményekhez képest a lehető legtöbbet kihoznak belőle a pécsiek. És most már szurkolok nekik. (Persze, amikor megtudtam, hogy Pécs - és nem Eger - nyert, akkor volt bennem egy jó ideig egy nagy tüske, de ez a seb már begyógyult.)

Pécsett tehát a felkészülés jegyében is voltunk. Találkoztam Zoli barátommal és kollégámmal, aki a Magyar Turizmus Zrt. régiós irodáján ugyanazt a pozíciót tölti be, mint amit én is be töltöttem egészen mostanáig. Zoli segített felfedezni egy-két helyet, ami nekünk való, de Jankának való EU-konform és gyerek-biztos játszóteret még ő sem tudott nekünk felhajtani a belváros környékén.

Találkoztunk Szalay Tamással is. Ő most a Pécs 2010 Menedzsmentközpontban a kulturális igazgató. Tamást még abból az időből ismerem, amikor a kulturális főváros pályázati szakasz volt. Többször összefutottunk meetingeken, konferenciákon. Ő azóta is folyamatosan benne van a pécsi pörgésben, és elég fontos pozíciót tölt be a rendszerben.
Vele azért is volt fontos találkozni, mert Karlsruhe-ban, jövő tavasszal egy nagy fesztivál lesz, melynek egyik súlypontja Pécs lesz. (A másik Budapest.) És én ennek a kultúrfesztnek a szervezésében fogok részt venni erősen.
Szóval Tamással gyorsan átvettük a szitut és hogy miként is lehet ezt a pécsi dolgot kommunikálni, aztán jöttünk is el, mert vendéglátónk nagyon elfoglalt és leterhelt, ami - zárójelben: - meg is látszik rajta. Pihenni viszont kb. 2011-ben lesz ideje.

Megnéztük még a Lenau-házat, a baranyai német nemzetiség kulturális intézményét és sikerült beszélnünk a vezetőjével, Hábel Jánossal is. Ebben a házban székel a Robert Bosch Alapítvány pécsi ösztöndíjasa (azaz, aki németként jött Magyarországra), de vele nem sikerült találkozni - éppen Stuttgartban volt egy találkozón.

Volt még egy nagy jelentőségű esemény: Janka életében először vonatozott, mégpedig rögtön egy Pécs-Budapest távon, ráadásul kegyetlen melegben. De jól bírta...

A német Robert Bosch Alapítvány idén is kiírta szokásos pályázatát kelet- és közép-európai kulturális menedzserek továbbképzésére, és gondoltam megpályázom. A gondolatot tett követte, majd behívtak több magyar jelentkezővel együtt a szóbeli fordulóra is és onnan is sikeresen továbbmentem, ami azt jelenti, hogy megnyertem az ösztöndíjat.

Az ösztöndíj lényege, hogy 13 hónapon keresztül egy német kulturális intézményben kell dolgozni, emellett hatszor egy hét gyakorlatorientált képzésen kell részt venni, plusz egy Magyarország kortárs művészetét bemutató projektet is le kell vezényelni. Mindezt azzal a céllal, hogy a két ország kultúrájának egymáshoz való közelítésével az embereket is közelebb hozzák egymáshoz és természetesen az ösztöndíjasok a jövőben is kulturális területen fognak mozogni és ebben a szellemben tevékenykedni.

Miután megtudtam, hogy nyertem és le is szerződtünk, még egy komoly feladat volt, ami meghatározz az egész kinttartózkodásomat: ki kellett választani a fogadó intézményt. Mégpedig úgy, hogy egy alapos előkészület után meglátogattam három lehetséges helyszínt, hogy a helyszíni tapasztalatok alapján tudjak dönteni. Én júniusban Karlsruhe-ban, Esslingenben (Eger testvérvárosa) és Tübingenben, a híres egyetemi városban voltam.

A szitu elég tiszta volt: Karlsruhe-t választottam. Nem mintha a másik két hely nem lett volna jó, de Karlsruhe-ban 2010-ben egy nagyobb szabású, Magyarországot bemutató feszkó lesz és az én feladatom, hogy segítsek ennek megszervezésében. Azaz van egy konkrét, kézzel fogható és ráadásul izgalmas feladat, ahol én is látom és a házigazdáim is látják a szerepem. (A rendezvényről a jövőben írok majd részletesen...)

Még egy fontos dolog. Feltétel volt, hogy családostul szeretnék kimenni, és mivel ezzel senkinek semmi nyűgje sem volt, ezért ez így is lesz. Izgalmas lesz most majdnem 14 hónapos Jankával és a nála jóval idősebb párommal, Mónival kimenni.

Így a poszt végén még be kell vallani, hogy talán egy kicsi szerencse is belejátszott abba, hogy nyertem, mert a 2010-es pécsi kulturális főváros év miatt a kult minisztérium segítségével a szokásos egy-két magyar helyett négyen leszünk kint 2010-ben. Köszönet a pécsieknek innen is :)

További infó a Robert Bosch Alapítványról