2009. október 1-én reggel útrakeltem. Elvetemült módon vonattal indultam Egerből Berlinbe, de szeretek vonatozni és nem szeretek repülni. Vonaton több mindent lehet átélni, hozzá lehet jobban szokni az utazás fílingjéhez, az eltávolodáshoz, meg ilyeneket szoktak ilyenkor írni...
Viszont élmény, még ha nem is egetrengető most is volt. Ha nekem nem is, de a kutyának, ami Pest külvárosában a mozdony alá szorult biztos, hogy egetrengető élménye volt aznap. Szegényke (nagy darab állat volt) valahogy a lassú vonat alá került és a mozdonyveető ezt meglátta és leállt. Vagy másfél óráig tartott, míg a megjelent vasúti szakdolgozók, tűzoltók, közteresek és végül egy állatorvos (összesen 14 férfi) kimentette szegény kutyát. Közben elég sok bámészkodó összegyűlt, az utasok szállingóztak lefelé a vonatról. Ekkor kezdtem el beszélgetni a fülkében utazó idős amerikai párral. Kentucky-ból jöttek és jó fejek, felkészült utazók voltak. Pesten lenyomtak egy hetet és most Berlinbe tartottak. Még azt is megmutatta a férfi, hogy melyik magyar filmet nézték meg moziban: a Rózsaszín sajtot. A filmről udvariasan nem mondtak semmit, viszont mondták, hogy volt benne jó színészi játék.
Közben a szekemberek is kiszabadították a beszorult kutyát és mi brutál nagy késéssel robogtunk Pozsony-Prága-Berlin felé. A német fővárosba majd háromórás késéssel értünk éjfél után, de még járt az S-Bahn és az U-Bahn is. 1 körül értem a Sophie-Charlotte-Platz-nál lévő (kissé leharcolt) hotelba, ami egy épület ötödik és hatodik emeletén van. Igorral a boszniai szobatársammal még megismerkedtem, aztán alvás...
